Vendéglő Bem Apóhoz - valószínűleg a Frankel Leó és a Margit körút sarkán. (forrás)
Karinthy Ferenc: Budai vendéglők
Állnak-e még vagy már leomlottak, a túlnani parton
Állnak a bormérések, a sörforrások, a kocsmák?
Itten a tört híd inneni végén ólmos eső hull
S szürke az ég odaát, hol köd kavarog, meg a füst száll.
Állnak-e még? Vajjon ép-e a ház ott jobbra a hídnál.
Ott, hol Béla keverte a bólét, szúrta a nyársot
S szőkehajú kicsi lányok főztek a konyha parázsán?
Hát az Attila-körúton a kerthelység meg a cégér?
S áll-e a Zöldfa a Krisztina-térnél, ott, hol a templom
Ráveti árnyékát? Koccintva a sárga pohárból
Ittuk a Gellérthegy borát, kóstoltuk a murcit,
Itt Gabival, Petivel, Vilivel, Gyurival, Gogolákkal
Néztük a lámpa körében a szúnyogokat, meg a nőket.
Fent a hegyoldalban van a másik, a Nyár, az a régi,
Lent meg a Déli Vasútnál békák ülnek az ajtón
S duzzadt nagy szemüket felfüggesztik szemben a Várra.
Hát a Hubertus megvan-e még, hol Bandival ültünk?
Itt a falon szamarak hirdették hosszú fülekkel:
Ők egyedül, köszönik, nem kérnek móri borokból,
Lent meg a háromcsőrű kacsában fújtuk a füstöt.
Hát Bem apót sörözőjét látjuk-e még, ahogy egykor?
Csendül-e még a pohár Wincklernél, szól-e az ének?
(Pesten, 1945 januárjában)
Az FTC vízilabdacsapata, az 1941. évi bajnokság meglepetése – Török, Molnár, Tátos, Németh, Hohl, Karinthy, Bródy (forrás)
“…Eljött aztán a nagy nap, a mérkőzés napja. Kábult izgalomban ébredtem, s rögtön leszaladtam a zöld sportújságért: abban is az állt, vajon Karinthy le bírja-e fogni Kislégit, ezen dőlt el a rangadó. Étvágyam se volt, számoltam a végtelen órákat: ha lehunytam a szemem, vizet láttam, repülő labdát, fehér tajtékcsíkot, amerre a játékosok elúsznak.
(…)
Az előmérkőzés alatt (két jelentéktelenebb csapat játszott) mi is levetkőztünk, bolyhos zöld köpenyben üldögéltünk a lelátó szegletében.
Jól előkészített együttesnél ilyenkor már nincs taktikai megbeszélés; Jamesz is csupán egy-két utolsó szóval, intéssel figyelmeztetett kit-kit a dolgára, és még egyszer szívünkbe véste:
– Fiúk, nincs előre eldőlt mérkőzés, nincs verhetetlen csapat. Tudjátok mi a tét; ha mindent beleadtok, legyőzhetjük őket, de kikapni semmiképpen se szabad. Ne féljetek tőlük, én ismerem őket: a múltjukból élnek, Kislégin kívül nincs egy gólképes emberük. A jövő a tiétek, senki el nem veheti: fiatalok vagytok, fradisták. Meg aztán én is ott leszek.
Ez ugyan csak félig-meddig volt helytálló érvelés, hiszen Némethen kívül Bródy is, Molnár is öreg játékosnak számított, de erre akkor nem gondoltunk. És már el is hangzott a sípszó, és már ugrottunk is a hűs vízbe. Ilyenkor csak egy-két bemelegítő lövésre van idő – láttam, a túlsó oldalon Kislégi irtózatos bombákkal etette a kapust. Aztán a két csapat felsorakozott az alapvonalnál; ellenfeleink harsány „Újpest, Újpest, Újpest!” csatakiáltással üdvözölték a közönséget. Majd Németh, a mi kapitányunk úszott kissé előrébb, és felénk fordulva:
– Fiúk, az ellenfél csapatának háromszoros… – Mi bevágtunk s teli torokból, egy ütemre kiáltoztuk:
– Hajrá Fradi! Hajrá Fradi! Hajrá Fradi! – A tribün felmorajlott, átvette, visszhangozta, a bíró újra sípjába fújt.
Ők érték el előbb a labdát, a két csapat fölfejlődött. Idegességem, amely napok óta szorongatott, abban a pillanatban elmúlt; minden érzékszervemmel a labdát követtem, és csak egyet tudtam: helyt kell állnom, helyt fogok állni. Hiszen visszafelé úgy sincs már út: minek is élnék, ha itt elbukom?
Nagy, lomha csapásokkal, akár egy cet, Kislégi is megérkezett a kapunk elé, én tüstént mellé úsztam: szevasz, szevasz, kerestük meg egymás kezét a víz alatt. De még el se helyezkedtünk, már repült oda a labda, igaz, kissé pontatlanul, inkább felém esve; gyors indulással rávetettem magam, és Kislégi karja alól kikanalazva hazaadtam a kapusnak, Bródynak.
A közönség megmozdult: a föllélegzésen érződött, hogy a mieink vannak többségben, sok szurkoló rögtön ide jött a futballmeccs után. Bródy várt egy pillanatig – nyugodt, tapasztalt kapus volt, aki kitűnően áttekintette a pályát, és okos félszavakkal irányította a védelmet –, a tisztán álló Hohl Bélának passzolt, az pedig Molnárnak. Moli nagy lendülettel vitte föl a labdát, összejátszva Tátossal, a támadás kibontakozóban volt – csakhogy Malvin elöl valami hibát vétett, elrúgta magát a hátvédről: füttyszó, szabaddobás ellenünk.
Azt hittük, most majd ők támadnak, felhozzák csatársorukat. De mi történt? A szabaddobást végző újpesti játékosnak esze ágában se volt szöktetni csapatát: egyszerűen előrevágta Kisléginek – mintegy elismerve, hogy mással úgysem érdemes kísérletezniük. A labda ezúttal pontosan a csatár kezéhez szállt; Kislégi fölemelte, és mintha én a világon se volnék, élesen, védhetetlenül a bal felső sarokba szúrta. Bródy utána se szagolt.
A tribünön döbbent csend, elszörnyedés fogadta a gólt, csak az újpestiek kis tábora zajongott. Marió és Pista bácsi fejüket fogták: mi lesz itt, édes istenem, mi lesz, ha már így kezdődik!… Elszontyolodva úsztak vissza a mieink is, csak Jamesz nem csüggedt:
– Semmi baj, fiúk, Tátos eriggy a labdára! – Tátos indult, el is érte, visszafelé játszott, mi hátul tologattuk kicsit Hohl Bélával; akkor láttuk, hogy Malvin szökik. Szépen, tisztán elébe tálaltuk, Malvin meg, hiába nyomták, rögtön tovább Némethinek, Hogy aztán Jamesz mit művelt a labdával, nem lehetett szemmel követni. Csak fröcskölés látszott, egy kéz, egy láb: a labda a hátvéd előtt, majd mögötte – s máris rezegve-táncolva a hálóban.
– Gól! – és micsoda gól, Németh legszebb napjait idéző; valósággal bolonddá tette a bekket.
Ujjongott, felvillanyozódott a tribün is, érezte mindenki, több ez, mint egyszerű kiegyenlítés. Hiszen egyenlőről indultunk, de míg az a 0:0 fehér lap volt, amelyre minden írható, az 1:1 már rang: igazi ellenfelek vagyunk, méltók a bajnokcsapathoz! Én is izgatott lettem s oly forró, hogy a víz fölhevült köröttem, úgy mozogtam benne, akár egy meleg burokban: tudtam, most jött el az időm.
Az iram kissé lanyhult, mezőnyjáték folyt, a labda messzi elöl a túlsó térfélen. A center és az állóbekk ilyenkor némán tapossák a vizet, várják, mikor kerül rájuk a sor. Nos, egyszerre csak fölemeltem a karom, és jobb felől teljes erőből nyakon vertem Kislégit. Jókora csapás lehetett, de persze nem egy ilyen hústömbnek; ellenfelem is inkább csodálkozva nézett rám:
– Mit akarsz? Hisz itt sincs a labda…
– Itt sincs? – sziszegtem most már vérszemet kapva, s megvadulva saját durvaságomtól, bal felől is rásóztam egyet. Kislégit úgy felbőszítette ez az időszerűtlen merénylet: agya elborult, tekintetére barna hályog ült – de nekem éppen ez volt a célom. Két ököllel sújtott a fejemre, hogy a csigolyám beléroppant, s a következő pillanatban csak összegubancolódott, ficánkoló testek látszottak azon a helyen, egy-egy kinyúló s újra elmerülő véres végtag a fehér tajtékban, mint a harcoló krokodilusok a Tarzan filmben. Rúgtuk, marcangoltuk és haraptuk egymást, víz felett és víz alatt, köröttünk vörös hab a kék medencében.
– Megöli, megöli! – kiabáltak a partról (mármint hogy Kislégi engem), míg végre a bíró is odanézett. Fütyült is olyat, akár a sárgarigó, hosszút, trillá- zót – mert a dulakodás hevében nem akartuk meghallani –, s nem sokat firtatva, ki kezdte á verekedést, kis zászlajával mutatta, hogy hagyjuk el a medencét, mindketten ki vagyunk állítva.
Dicstelen látvány lehettünk, amint a partra kászolódtunk. Kislégi összekarmolva-harapva, szemén lila monokli; sapka, nadrág cafatokban csüngött alá hatalmas megtépázott testén. De ő még istenes volt hozzám képest – nekem minden tagom vérzett. A vállam kificamodva, ajkam feltépve, orrom betörve, fogam kitörve: ma is viselem e nap feledhetetlen nyomait.
Fürge ferencvárosi leányujjak vettek ápolásba; éreztem tapintásukon, hogy most simogatni is tudnának, hisz a zöld-fehér zászlóért véreztem. S ha fájt is minden porcikám, szívem, a Fradi-szív ujjongott: mégis megtettem, amit tehettem, kihoztam Kislégit a vízből!”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek)
Németh Jamesz az UTE első gólját dobja a MAC hálójába – 1939 (forrás)
„Amilyen tervező és építő Halasy, a munkának olyan betetőzője volt Németh. Soha csatár még annyi gólt nem lőtt, mint ez a labdaművész, ez a zsonglőr: száz- féle módját ismerte, hogy kell lerázni a hátvédek erőszakoskodását, s „megetetni” a lesben álló kapusokat.
A center, vagyis középcsatár ugyanis rögtön kezdésnél az ellenfél kapujához úszik, ott tanyázik háttal a hálónak, a mezőnyt figyelve, s várva, mikor kapja meg a labdát. Az egyik hátvéd pedig, az állóbekk tüstént mellé áll, pontosabban rá, – mert hiszen szünet nélkül tapossák, gyomrozzák, markolásszák egymást, akkor is, ha a labda a túlsó térfélen mozog: harcolnak a pozícióért. Akadnak elszánt hátvédek, akik centiméteres körmöket növesztenek, vastagra, keményre edzik, s némely forróbb mérkőzésen Magyarország hegy- és vízrajzi térképét karmolják a csatár hátára. Mások nem átallják a víz alatt lefogni a kezét, combjukkal átkulcsolni derekát, úgy, hogy a szegény center nyikkanni se tud, mint a kalodában.
Németh Jamesszel szemben azonban teljesen hatástalanok voltak az efféle alattomosságok. Ha a jobb kezét lefogták, ugyanúgy lőtt, csavart vagy ejtett a ballal, esetleg dopplerral továbbított a kapuba, azaz kettőzéssel: így nevezik azt a pöckölést, mikor a center csak visszakézről nyúl bele az éles labdába, hogy iránya megváltozzék, s a helyezkedő kapus mellett süvítsen a hálóba.
Ha a bal kezét is lefogták, lábát dugta ki a vízből, s úgy rúgta be, ha a lábát is átkulcsolták, fejjel, vállal: nem lehetett lefegyverezni. Olykor az egész emberből csupán egy térd vagy egy tenyér meredt ki a vízből: a labda oda pattant, majd a kapuba. A hajdan vékonydongájú kamasz idővel aztán vállas, izmos férfivá vastagodott, akkor már elnyomni se bírták: számlálatlanul lőtte, ejtette, pöckölte, csavarta, pattintotta, rúgta, fejelte Újpest és Magyarország nagyobb dicsőségére a gólokat.”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek)
A X. nyári olimpia (1932, Los Angeles) aranyérmes magyar vízilabda csapata (balról jobbra): Ivády Sándor, Bródy György, Vértesy József, Németh János, Homonnai Márton, Keserű Alajos, Halassy Olivér (forrás)
“Egy barátságos edzőmérkőzésen, még középiskolás koromban, én is szembekerültem Halasyval. Ketten küzdöttünk a labdáért, amely inkább felém esett a vízre. Halasy támadott, én pedig védtem zsákmányomat. Combomon ekkor éles, fájdalmas szúrást éreztem: hegyes lábcsonkjával döfött belém.
Felszisszentem, s egy pillanatra elbódultam – mire magamhoz tértem, Halasy már messzi járt a labdával. Ne szólja meg érte senki: a vízipóló abban az időben olyan sport volt, az boldogult, aki ügyesebben játszotta ki a szabályokat s azt, hogy a bíró nem lát a víz alá.
Még egy emléket hordozok róla, amíg élek: egyszer megszólításával tüntetett ki. – Mi van, kis Kosztolányi? – fordult felém a zuhanyozóban; tiltakozásomra legyintett: – Az is egy író.”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek)
Halasy Olivér, 1930 (forrás)
“Amikor történetem játszódik, Halasy egy-két esztendeje már visszavonult, mégis gyalázatnak érezném itt szót nem ejteni róla.
A fél lába térd alatt hiányzott, valami gyerekkori baleset érte. Külseje egyébként se volt atlétainak mondható: alacsony, széles, kissé hasas, kövérkés. Ez a rokkant, látszatra inkább puha ember 400-tól 1500 méterig letarolta a gyorsúszóversenyeket, és ha jól emlékszem, tizenegyszer nyerte meg a folyambajnokságot; az utolsó négy évben úgy, hogy be sem nevezett.
Csak sántikált felöltözve, nyakkendősen a kofahajón, amely a versenyzőket szállította föl a szigetcsúcsnál kijelölt starthoz, jó tanácsokat osztogatott a magukat vadul zsírozó UTE-úszóknak, s kurtán vetette oda az újságíróknak: elég volt, nem indulok, jöjjenek a fiatalok. Amikor aztán rajthoz álltunk, egyszerre csak ott ugrált közöttünk a hirtelen nekivetkőzött Halasy Olivér, be a vízbe, rögtön az élre – mert hisz a szabály szerint a tavalyi bajnoknak nem kell neveznie. Meg is nyerte mindig, senki úgy nem ismerte a Dunát, a titkos áramokat, forgókat, a gyors vizeket, ahol csak el kell feküdni, röpíti előre a folyó sodra.”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek)
Az FTC vízilabdacsapata, 1938 (forrás)
“Abban az évben az FTC vízilabdacsapata egyszerre több ponton is megerősödött. Az UTE-ból átlépett Németh János, vagyis Jamesz, a rettegett középcsatár, többszörös világbajnok, olimpiai bajnok, a magyar vízisport egyik felejthetetlen csillaga.
Átigazolását kérte továbbá a III. kerületből Bródy, ugyancsak világbajnok, s az egykori olimpiai győztes aranycsapat kapusa. És az MTK-ból a ferencvárosiakhoz léptem át én is – noha eszembe se jut, hogy magamat akármilyen tekintetben a vízilabdázás említett nagyjaihoz hasonlítsam. Hiszen fiatal, vékonyka voltam, inkább lelkes, mint tapasztalt, inkább technikás, mint állóképes – pedig egy megbízható hátvédnek mindenekelőtt testi erőre, súlyra van szüksége.
Annyit azért el kell mondanom sajátosan megszakadt sportolói pályafutásomról, hogy az korán indult és igen változatos volt.
Tizenegy éves koromban tűntem fel, egy újpesti „békaversenyen”,
ahová Nógrádverőcéről vitt el az ott nyaraló Szigeti II., s amelyet az UTE lila-fehér színeiben meg is nyertem: egy csokoládés minyon volt a győzelmi díj.
Akkor még gyorsúszónak készültem, és a japán sprinterek technikáját tanulmányoztam. Egy-két évi edzés után azonban látni lehetett, hogy nem ez az utam, és mégse én leszek a magyar Miyazaki; – lassan elkedvetlenedtem s az atlétikában próbálkoztam.
Néhány esztendei szünet után, hatodikos koromban szálltam újra vízbe, az Eötvös-gimnázium vízipólócsapatának hátvédjeként.
Rövidesen a magyar középiskolai válogatottba is bekerültem: 10: l-re vertük az osztrák diákokat. S jóllehet az egyetlen (udvariasságból, edzői utasításra beengedett) gólért, amelynek közelében sem voltam, a Virradat című hetilap engem hibáztatott, ez csak az ellenlábas Pesti Naplónál dolgozó apámnak szánt sportszerűtlen mélyütés volt, és akkor már biztosan tudtam, hogy vízilabdázó leszek, állóbekk, semmi más.
Gimnáziumbeli sporttársaim mind az MTK-ban játszottak, engem is oda hívtak: így előbb az újonc, majd az ifjúsági csapatban küzdöttem a kék-fehér színekért.
A sportolók abban az időben klubról klubra vándoroltak: ebben szerepe volt mindenféle baráti, politikai, még anyagi szempontnak is, hisz az
egyesületek versengtek egy-egy jobb játékosért, álláshoz és más előnyökhöz juttatták. Én ugyan jól éreztem magam az MTK-ban, a kitűnő Schlenker keze alatt, de bizonyos nosztalgia és titkos rokonszenv már régen vonzott a ferencvárosiakhoz.
Diákkoromban az Üllői úton laktunk, s ha veszélyes napokon iskolát kerültem, többnyire a közeli FTC- pályán kötöttem ki, néztem a legendás zöldfehér labdarúgók edzését. És persze vonzott a híres Fradi-romantika, a Patakik, Sárosik, Toldik törhetetlen küzdőszelleme.
Az FTC vízipólócsapata akkor ugyan még nem tartozott a legelsők közé, de összeforrott, mindig szívvel-lélekkel harcoló együttes volt, amely rajongó közönsége biztatására okozott már néhány meglepetést ellenfeleinek. És egy társaság, egy banda az egész szakosztály, úszók, vízilabdázók, meg az úszónők, a legjobb versenyzők és legcsinosabb lányok az egész vízisportban: tengerzöld köpenyben, kipirult arccal lelkesítik csapatukat a tribünről. Csupa cimbora, csupa csínytevő jó barát, s köztük néhány különösen érdekes egyéniség, akik már rég fölkeltették érdeklődésemet – de erről később.
Elég annyi, hogy amikor az MTK hirtelen felbomlott, s legkiválóbb játékosai csoportosan a BSE-be, a főváros egyesületébe léptek, én is engedtem a csábításnak: elhagytam a kék-fehéreket és az FTC-be igazoltam át. Igaz, kapacitáltak erősen, mert a védelmük kiöregedett, s lámpással keresték az ifjú bekkeket.”
(Karinthy Ferenc - Baracklekvár és más történetek)
Celebek neglizsében - Karinthyék a Klug- és a Békessy-családdal, 1925 nyarán. (forrás)
(Bár ez a kép már szerepelt, most más aspektusból nyert ismét aktualitást.)
“Ekkor jelent meg a színen Frici bácsi. Frici bácsi apámnak druszája, tisztelője és régi jó barátja volt, azt hiszem még iskolába jártak együtt és később mindig ugyanabba a kávéházba. Anyagiakra nézve ő is csak annyi, mint a többi barát – valami kis külföldi ponyvagyártó cég hazai megbízottja, de ha ide írnám a vezetéknevét, sok öreg futballrajongó szíve megdobbanna. Frici bácsi (Klug Frigyesről van szó!) ugyanis az ország egyik legismertebb futballbírája volt valaha, a maga idejében – mert nemcsak a játékosok öregszenek ki a múló évekkel, de a bírák, még a taccsbírák is. Sok nagy rangadó, sok nemzetközi válogatott mérkőzés emlékét őrizte lakásában: szalagos koszorúkat, kupákat, szobrokat; és sok botrányos bíróverés emlékét szívében, de ezekről nem maradt dokumentum. Az egyik ilyen esetnek én is tanúja voltam tízéves koromban: ehhez azonban újra vissza kell menni a Verpeléti útra.
Mi a kettes szám alatt laktunk, Frici bácsiék a szomszédos házban, a négy-hatban. Az egyik nyári vasárnapon, alkonyattájban, egyszerre botokkal hadonászó, vérszomjas, ordítozó emberekkel telt meg a Verpeléti út: a közeli BEAC-pályáról jöttek, s a bírót akarták meglincselni, aki a mérkőzés után rendőrök fedezete alatt, állítólag álruhában szökött el a szurkolók bosszúja elől. Frici bácsinak volt annyi esze, hogy ne a lakásán bújjon el, hanem minálunk: az előszobában könyörgött, adjunk neki menedéket. A szurkolók azonban rájöttek a cselre, és most már a mi házunkat ostromolták, döngették a kaput, amelyet a házmester elővigyázatosan bezárt, botokkal verték, rúgták, be akarták törni, kiabáltak, hogy gazember, gyilkos, áruló, agyon kell ütni!
Frici bácsit akkor apám mentette meg. Habozás, remegés nélkül kiállt az ablakba, s érces hangon beszédet rögtönzött. A tömeg, amikor megpillantotta, elcsitult: apámat mindenki ismerte a Lágymányoson. (Ma azon a házon függ az emléktáblája.) Nagyon ügyesen és meggyőzően beszélt: mindenekelőtt merészen elismerte, hogy a futballbírónak igenis ő adott menedéket. Adott pedig azért, mert nem a vak szenvedély, de az igazság józan keresése volt egész életének jelmondata. Most sem lehet hűtlen az elveihez: szavát adta, hogy az ügyet kivizsgálja, s ha valami szabálytalanságot talál, a megtévedt futballbíró nem kerülheti el a megtorlást. Akit érdekelnek a fejlemények: ő mindenkor rendelkezésére áll a Hadik kávéházban. Most pedig arra kéri a tisztelt polgártársakat, térjenek haza békével, mert a düh rossz tanácsadó. Mindezt persze sokkal szellemesebben és talpraesettebben mondta ott el, mint ahogy én huszonkét esztendő múltán emlékezetből leírom: háromszor is sikerült megnevettetnie az úton sötétlő tömeget. S a nevetés ezúttal nem ölt, de életet mentett. Bátor fellépése és nagy, lágymányosi tekintélye nem is maradt hatástalan: még egy pár kósza abcug, elszórt pfujolás hallatszott, aztán a szurkolók morogva, nevetgélve szétszéledtek, s a környék vendéglőiben tárgyalták tovább a mérkőzést. Frici bácsi megölelte apámat, és ígéretet tett: meg fogja hálálni ezt a napot.
Emlékezett még erre a fogadalmára? – nem tudom.
Elég annyi, hogy most megjelent, és anélkül, hogy sokat fogadkozott volna, beszámoltatta anyámat ügyeinkről, majd tüstént süllyedő hajónk kormányához állt.”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek)
Karinthy Cini Ascher Oszkár ölében.
Böhm Aranka Cinivel, 1922.
A filmet 1931 telén vették fel, Karinthy Ferenc emlékezete szerint a Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) út és a Bicskei út sarkán, ill. környékén. Az első kockákon Karinthy Frigyes és nevelt fia, Kertész Tamás látható, majd ismét Karinthy hógolyózó gyermekek körében. A jelenetsor “gerincét” a gyerekek szánkózása - lesiklásuk a dombon - adja. Először Kertész Tamást, majd Karinthy Ferencet (Cinit) látjuk a szánkón. A következő snitten Cininek hosszan gratulálnak, apja tréfásan kezet ráz vele, vállon veregeti, a többi gyerek szorosan körülállja őket. A film a domb tetején álló gyerekcsoport képével zárul.
Az eredeti a PIM Művészeti tárában található, ahová 1972-ben került át Kosztolányi Ádámtól. (forrás)
A film egy részlete itt.
Celebek neglizsében: Karinthyné Böhm Aranka barátnőjével, Bergmann Terkával, és Cinivel Siófokon. Mögöttük Devecseri Emil.
(Azé’ az Arankának itt is… hátizé, szóval van egy tartása - mondjuk el kell ismerni, jó csaj volt. :)
Frici és Cini a Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) úton, 1930 körül.
Celebek neglizsében: Böhm Aranka és Karinthy Cini - 1928 körül.
