A X. nyári olimpia (1932, Los Angeles) aranyérmes magyar vízilabda csapata (balról jobbra): Ivády Sándor, Bródy György, Vértesy József, Németh János, Homonnai Márton, Keserű Alajos, Halassy Olivér (forrás)
“Egy barátságos edzőmérkőzésen, még középiskolás koromban, én is szembekerültem Halasyval. Ketten küzdöttünk a labdáért, amely inkább felém esett a vízre. Halasy támadott, én pedig védtem zsákmányomat. Combomon ekkor éles, fájdalmas szúrást éreztem: hegyes lábcsonkjával döfött belém.
Felszisszentem, s egy pillanatra elbódultam – mire magamhoz tértem, Halasy már messzi járt a labdával. Ne szólja meg érte senki: a vízipóló abban az időben olyan sport volt, az boldogult, aki ügyesebben játszotta ki a szabályokat s azt, hogy a bíró nem lát a víz alá.
Még egy emléket hordozok róla, amíg élek: egyszer megszólításával tüntetett ki. – Mi van, kis Kosztolányi? – fordult felém a zuhanyozóban; tiltakozásomra legyintett: – Az is egy író.”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek)
Halasy Olivér, 1930 (forrás)
“Amikor történetem játszódik, Halasy egy-két esztendeje már visszavonult, mégis gyalázatnak érezném itt szót nem ejteni róla.
A fél lába térd alatt hiányzott, valami gyerekkori baleset érte. Külseje egyébként se volt atlétainak mondható: alacsony, széles, kissé hasas, kövérkés. Ez a rokkant, látszatra inkább puha ember 400-tól 1500 méterig letarolta a gyorsúszóversenyeket, és ha jól emlékszem, tizenegyszer nyerte meg a folyambajnokságot; az utolsó négy évben úgy, hogy be sem nevezett.
Csak sántikált felöltözve, nyakkendősen a kofahajón, amely a versenyzőket szállította föl a szigetcsúcsnál kijelölt starthoz, jó tanácsokat osztogatott a magukat vadul zsírozó UTE-úszóknak, s kurtán vetette oda az újságíróknak: elég volt, nem indulok, jöjjenek a fiatalok. Amikor aztán rajthoz álltunk, egyszerre csak ott ugrált közöttünk a hirtelen nekivetkőzött Halasy Olivér, be a vízbe, rögtön az élre – mert hisz a szabály szerint a tavalyi bajnoknak nem kell neveznie. Meg is nyerte mindig, senki úgy nem ismerte a Dunát, a titkos áramokat, forgókat, a gyors vizeket, ahol csak el kell feküdni, röpíti előre a folyó sodra.”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek)
