Az FTC vízilabdacsapata, az 1941. évi bajnokság meglepetése – Török, Molnár, Tátos, Németh, Hohl, Karinthy, Bródy  (forrás)
"…Eljött aztán a nagy nap, a mérkőzés napja. Kábult izgalomban ébredtem, s rögtön leszaladtam a zöld sportújságért: abban is az állt, vajon Karinthy le bírja-e fogni Kislégit, ezen dőlt el a rangadó. Étvágyam se volt, számoltam a végtelen órákat: ha lehunytam a szemem, vizet láttam, repülő labdát, fehér tajtékcsíkot, amerre a játékosok elúsznak. (…) Az előmérkőzés alatt (két jelentéktelenebb csapat játszott) mi is levetkőztünk, bolyhos zöld köpenyben üldögéltünk a lelátó szegletében. Jól előkészített együttesnél ilyenkor már nincs taktikai megbeszélés; Jamesz is csupán egy-két utolsó szóval, intéssel figyelmeztetett kit-kit a dolgára, és még egyszer szívünkbe véste: – Fiúk, nincs előre eldőlt mérkőzés, nincs verhetetlen csapat. Tudjátok mi a tét; ha mindent beleadtok, legyőzhetjük őket, de kikapni semmiképpen se szabad. Ne féljetek tőlük, én ismerem őket: a múltjukból élnek, Kislégin kívül nincs egy gólképes emberük. A jövő a tiétek, senki el nem veheti: fiatalok vagytok, fradisták. Meg aztán én is ott leszek.
Ez ugyan csak félig-meddig volt helytálló érvelés, hiszen Némethen kívül Bródy is, Molnár is öreg játékosnak számított, de erre akkor nem gondoltunk. És már el is hangzott a sípszó, és már ugrottunk is a hűs vízbe. Ilyenkor csak egy-két bemelegítő lövésre van idő – láttam, a túlsó oldalon Kislégi irtózatos bombákkal etette a kapust. Aztán a két csapat felsorakozott az alapvonalnál; ellenfeleink harsány „Újpest, Újpest, Újpest!” csatakiáltással üdvözölték a közönséget. Majd Németh, a mi kapitányunk úszott kissé előrébb, és felénk fordulva: – Fiúk, az ellenfél csapatának háromszoros… – Mi bevágtunk s teli torokból, egy ütemre kiáltoztuk: – Hajrá Fradi! Hajrá Fradi! Hajrá Fradi! – A tribün felmorajlott, átvette, visszhangozta, a bíró újra sípjába fújt.
Ők érték el előbb a labdát, a két csapat fölfejlődött. Idegességem, amely napok óta szorongatott, abban a pillanatban elmúlt; minden érzékszervemmel a labdát követtem, és csak egyet tudtam: helyt kell állnom, helyt fogok állni. Hiszen visszafelé úgy sincs már út: minek is élnék, ha itt elbukom?
Nagy, lomha csapásokkal, akár egy cet, Kislégi is megérkezett a kapunk elé, én tüstént mellé úsztam: szevasz, szevasz, kerestük meg egymás kezét a víz alatt. De még el se helyezkedtünk, már repült oda a labda, igaz, kissé pontatlanul, inkább felém esve; gyors indulással rávetettem magam, és Kislégi karja alól kikanalazva hazaadtam a kapusnak, Bródynak. A közönség megmozdult: a föllélegzésen érződött, hogy a mieink vannak többségben, sok szurkoló rögtön ide jött a futballmeccs után. Bródy várt egy pillanatig – nyugodt, tapasztalt kapus volt, aki kitűnően áttekintette a pályát, és okos félszavakkal irányította a védelmet –, a tisztán álló Hohl Bélának passzolt, az pedig Molnárnak. Moli nagy lendülettel vitte föl a labdát, összejátszva Tátossal, a támadás kibontakozóban volt – csakhogy Malvin elöl valami hibát vétett, elrúgta magát a hátvédről: füttyszó, szabaddobás ellenünk. Azt hittük, most majd ők támadnak, felhozzák csatársorukat. De mi történt? A szabaddobást végző újpesti játékosnak esze ágában se volt szöktetni csapatát: egyszerűen előrevágta Kisléginek – mintegy elismerve, hogy mással úgysem érdemes kísérletezniük. A labda ezúttal pontosan a csatár kezéhez szállt; Kislégi fölemelte, és mintha én a világon se volnék, élesen, védhetetlenül a bal felső sarokba szúrta. Bródy utána se szagolt.
A tribünön döbbent csend, elszörnyedés fogadta a gólt, csak az újpestiek kis tábora zajongott. Marió és Pista bácsi fejüket fogták: mi lesz itt, édes istenem, mi lesz, ha már így kezdődik!… Elszontyolodva úsztak vissza a mieink is, csak Jamesz nem csüggedt: – Semmi baj, fiúk, Tátos eriggy a labdára! – Tátos indult, el is érte, visszafelé játszott, mi hátul tologattuk kicsit Hohl Bélával; akkor láttuk, hogy Malvin szökik. Szépen, tisztán elébe tálaltuk, Malvin meg, hiába nyomták, rögtön tovább Némethinek, Hogy aztán Jamesz mit művelt a labdával, nem lehetett szemmel követni. Csak fröcskölés látszott, egy kéz, egy láb: a labda a hátvéd előtt, majd mögötte – s máris rezegve-táncolva a hálóban. – Gól! – és micsoda gól, Németh legszebb napjait idéző; valósággal bolonddá tette a bekket. Ujjongott, felvillanyozódott a tribün is, érezte mindenki, több ez, mint egyszerű kiegyenlítés. Hiszen egyenlőről indultunk, de míg az a 0:0 fehér lap volt, amelyre minden írható, az 1:1 már rang: igazi ellenfelek vagyunk, méltók a bajnokcsapathoz! Én is izgatott lettem s oly forró, hogy a víz fölhevült köröttem, úgy mozogtam benne, akár egy meleg burokban: tudtam, most jött el az időm.
Az iram kissé lanyhult, mezőnyjáték folyt, a labda messzi elöl a túlsó térfélen. A center és az állóbekk ilyenkor némán tapossák a vizet, várják, mikor kerül rájuk a sor. Nos, egyszerre csak fölemeltem a karom, és jobb felől teljes erőből nyakon vertem Kislégit. Jókora csapás lehetett, de persze nem egy ilyen hústömbnek; ellenfelem is inkább csodálkozva nézett rám: – Mit akarsz? Hisz itt sincs a labda… – Itt sincs? – sziszegtem most már vérszemet kapva, s megvadulva saját durvaságomtól, bal felől is rásóztam egyet. Kislégit úgy felbőszítette ez az időszerűtlen merénylet: agya elborult, tekintetére barna hályog ült – de nekem éppen ez volt a célom. Két ököllel sújtott a fejemre, hogy a csigolyám beléroppant, s a következő pillanatban csak összegubancolódott, ficánkoló testek látszottak azon a helyen, egy-egy kinyúló s újra elmerülő véres végtag a fehér tajtékban, mint a harcoló krokodilusok a Tarzan filmben. Rúgtuk, marcangoltuk és haraptuk egymást, víz felett és víz alatt, köröttünk vörös hab a kék medencében. – Megöli, megöli! – kiabáltak a partról (mármint hogy Kislégi engem), míg végre a bíró is odanézett. Fütyült is olyat, akár a sárgarigó, hosszút, trillá- zót – mert a dulakodás hevében nem akartuk meghallani –, s nem sokat firtatva, ki kezdte á verekedést, kis zászlajával mutatta, hogy hagyjuk el a medencét, mindketten ki vagyunk állítva.
Dicstelen látvány lehettünk, amint a partra kászolódtunk. Kislégi összekarmolva-harapva, szemén lila monokli; sapka, nadrág cafatokban csüngött alá hatalmas megtépázott testén. De ő még istenes volt hozzám képest – nekem minden tagom vérzett. A vállam kificamodva, ajkam feltépve, orrom betörve, fogam kitörve: ma is viselem e nap feledhetetlen nyomait. Fürge ferencvárosi leányujjak vettek ápolásba; éreztem tapintásukon, hogy most simogatni is tudnának, hisz a zöld-fehér zászlóért véreztem. S ha fájt is minden porcikám, szívem, a Fradi-szív ujjongott: mégis megtettem, amit tehettem, kihoztam Kislégit a vízből!”(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek) 

Az FTC vízilabdacsapata, az 1941. évi bajnokság meglepetése – Török, Molnár, Tátos, Németh, Hohl, Karinthy, Bródy  (forrás)

"…Eljött aztán a nagy nap, a mérkőzés napja. Kábult izgalomban ébredtem, s rögtön leszaladtam a zöld sportújságért: abban is az állt, vajon Karinthy le bírja-e fogni Kislégit, ezen dőlt el a rangadó. Étvágyam se volt, számoltam a végtelen órákat: ha lehunytam a szemem, vizet láttam, repülő labdát, fehér tajtékcsíkot, amerre a játékosok elúsznak. 
(…) 
Az előmérkőzés alatt (két jelentéktelenebb csapat játszott) mi is levetkőztünk, bolyhos zöld köpenyben üldögéltünk a lelátó szegletében. 
Jól előkészített együttesnél ilyenkor már nincs taktikai megbeszélés; Jamesz is csupán egy-két utolsó szóval, intéssel figyelmeztetett kit-kit a dolgára, és még egyszer szívünkbe véste: 
– Fiúk, nincs előre eldőlt mérkőzés, nincs verhetetlen csapat. Tudjátok mi a tét; ha mindent beleadtok, legyőzhetjük őket, de kikapni semmiképpen se szabad. Ne féljetek tőlük, én ismerem őket: a múltjukból élnek, Kislégin kívül nincs egy gólképes emberük. A jövő a tiétek, senki el nem veheti: fiatalok vagytok, fradisták. Meg aztán én is ott leszek.

Ez ugyan csak félig-meddig volt helytálló érvelés, hiszen Némethen kívül Bródy is, Molnár is öreg játékosnak számított, de erre akkor nem gondoltunk. És már el is hangzott a sípszó, és már ugrottunk is a hűs vízbe. Ilyenkor csak egy-két bemelegítő lövésre van idő – láttam, a túlsó oldalon Kislégi irtózatos bombákkal etette a kapust. Aztán a két csapat felsorakozott az alapvonalnál; ellenfeleink harsány „Újpest, Újpest, Újpest!” csatakiáltással üdvözölték a közönséget. Majd Németh, a mi kapitányunk úszott kissé előrébb, és felénk fordulva: 
– Fiúk, az ellenfél csapatának háromszoros… – Mi bevágtunk s teli torokból, egy ütemre kiáltoztuk: 
– Hajrá Fradi! Hajrá Fradi! Hajrá Fradi! – A tribün felmorajlott, átvette, visszhangozta, a bíró újra sípjába fújt.

Ők érték el előbb a labdát, a két csapat fölfejlődött. Idegességem, amely napok óta szorongatott, abban a pillanatban elmúlt; minden érzékszervemmel a labdát követtem, és csak egyet tudtam: helyt kell állnom, helyt fogok állni. Hiszen visszafelé úgy sincs már út: minek is élnék, ha itt elbukom?

Nagy, lomha csapásokkal, akár egy cet, Kislégi is megérkezett a kapunk elé, én tüstént mellé úsztam: szevasz, szevasz, kerestük meg egymás kezét a víz alatt. De még el se helyezkedtünk, már repült oda a labda, igaz, kissé pontatlanul, inkább felém esve; gyors indulással rávetettem magam, és Kislégi karja alól kikanalazva hazaadtam a kapusnak, Bródynak. 
A közönség megmozdult: a föllélegzésen érződött, hogy a mieink vannak többségben, sok szurkoló rögtön ide jött a futballmeccs után. Bródy várt egy pillanatig – nyugodt, tapasztalt kapus volt, aki kitűnően áttekintette a pályát, és okos félszavakkal irányította a védelmet –, a tisztán álló Hohl Bélának passzolt, az pedig Molnárnak. Moli nagy lendülettel vitte föl a labdát, összejátszva Tátossal, a támadás kibontakozóban volt – csakhogy Malvin elöl valami hibát vétett, elrúgta magát a hátvédről: füttyszó, szabaddobás ellenünk. 
Azt hittük, most majd ők támadnak, felhozzák csatársorukat. De mi történt? A szabaddobást végző újpesti játékosnak esze ágában se volt szöktetni csapatát: egyszerűen előrevágta Kisléginek – mintegy elismerve, hogy mással úgysem érdemes kísérletezniük. A labda ezúttal pontosan a csatár kezéhez szállt; Kislégi fölemelte, és mintha én a világon se volnék, élesen, védhetetlenül a bal felső sarokba szúrta. Bródy utána se szagolt.

A tribünön döbbent csend, elszörnyedés fogadta a gólt, csak az újpestiek kis tábora zajongott. Marió és Pista bácsi fejüket fogták: mi lesz itt, édes istenem, mi lesz, ha már így kezdődik!… Elszontyolodva úsztak vissza a mieink is, csak Jamesz nem csüggedt: 
– Semmi baj, fiúk, Tátos eriggy a labdára! – Tátos indult, el is érte, visszafelé játszott, mi hátul tologattuk kicsit Hohl Bélával; akkor láttuk, hogy Malvin szökik. Szépen, tisztán elébe tálaltuk, Malvin meg, hiába nyomták, rögtön tovább Némethinek, Hogy aztán Jamesz mit művelt a labdával, nem lehetett szemmel követni. Csak fröcskölés látszott, egy kéz, egy láb: a labda a hátvéd előtt, majd mögötte – s máris rezegve-táncolva a hálóban. 
– Gól! – és micsoda gól, Németh legszebb napjait idéző; valósággal bolonddá tette a bekket. 
Ujjongott, felvillanyozódott a tribün is, érezte mindenki, több ez, mint egyszerű kiegyenlítés. Hiszen egyenlőről indultunk, de míg az a 0:0 fehér lap volt, amelyre minden írható, az 1:1 már rang: igazi ellenfelek vagyunk, méltók a bajnokcsapathoz! Én is izgatott lettem s oly forró, hogy a víz fölhevült köröttem, úgy mozogtam benne, akár egy meleg burokban: tudtam, most jött el az időm.

Az iram kissé lanyhult, mezőnyjáték folyt, a labda messzi elöl a túlsó térfélen. A center és az állóbekk ilyenkor némán tapossák a vizet, várják, mikor kerül rájuk a sor. Nos, egyszerre csak fölemeltem a karom, és jobb felől teljes erőből nyakon vertem Kislégit. Jókora csapás lehetett, de persze nem egy ilyen hústömbnek; ellenfelem is inkább csodálkozva nézett rám: 
– Mit akarsz? Hisz itt sincs a labda… 
– Itt sincs? – sziszegtem most már vérszemet kapva, s megvadulva saját durvaságomtól, bal felől is rásóztam egyet. Kislégit úgy felbőszítette ez az időszerűtlen merénylet: agya elborult, tekintetére barna hályog ült – de nekem éppen ez volt a célom. Két ököllel sújtott a fejemre, hogy a csigolyám beléroppant, s a következő pillanatban csak összegubancolódott, ficánkoló testek látszottak azon a helyen, egy-egy kinyúló s újra elmerülő véres végtag a fehér tajtékban, mint a harcoló krokodilusok a Tarzan filmben. Rúgtuk, marcangoltuk és haraptuk egymást, víz felett és víz alatt, köröttünk vörös hab a kék medencében. 
– Megöli, megöli! – kiabáltak a partról (mármint hogy Kislégi engem), míg végre a bíró is odanézett. Fütyült is olyat, akár a sárgarigó, hosszút, trillá- zót – mert a dulakodás hevében nem akartuk meghallani –, s nem sokat firtatva, ki kezdte á verekedést, kis zászlajával mutatta, hogy hagyjuk el a medencét, mindketten ki vagyunk állítva.

Dicstelen látvány lehettünk, amint a partra kászolódtunk. Kislégi összekarmolva-harapva, szemén lila monokli; sapka, nadrág cafatokban csüngött alá hatalmas megtépázott testén. De ő még istenes volt hozzám képest – nekem minden tagom vérzett. A vállam kificamodva, ajkam feltépve, orrom betörve, fogam kitörve: ma is viselem e nap feledhetetlen nyomait. 
Fürge ferencvárosi leányujjak vettek ápolásba; éreztem tapintásukon, hogy most simogatni is tudnának, hisz a zöld-fehér zászlóért véreztem. S ha fájt is minden porcikám, szívem, a Fradi-szív ujjongott: mégis megtettem, amit tehettem, kihoztam Kislégit a vízből!”
(Karinthy Ferenc: Baracklekvár és más történetek) 

  1. 6cippo posted this
Short URL for this post: http://tmblr.co/Z9mApvJi7ncv